Előszó

Benda József „A harmadik évezred pedagógiája” c. könyvéhez

 

 

Benda József könyvének címe „A harmadik évezred pedagógiája”. A könyv egyik bevezető mondata ez: „Ami ma iskoláink túlnyomó többségében folyik, az egyszerűen tarthatatlan”. Lehet, hogy ezek az erős ambíciót tükröző és radikális kritikát megfogalmazó mondatok megosztják az olvasókat. Lesznek olyanok, akik ez kíváncsivá tesz: ezek a szerzőhöz hasonlóan maguk is úgy érzik, a dolgok nem jól vannak úgy, ahogy vannak, keresik a változtatás lehetőségét, és hisznek abban, hogy léteznek működőképes alternatívák. De lesznek szkeptikus olvasók is, akik marketingfogást sejtenek e megfogalmazások mögött, és azt gondolják, valaki megint teljesíthetetlen csodát ígér.

Nem hiszem, hogy a harmadik évezred pedagógiája létező dolog, de abban egészen biztos vagyok, hogy a kooperatív tanulásnak az előttünk álló időszakban, legalábbis a legsikeresebb országokban, meghatározó szerepe lesz. Mindaz, amit ma tudunk az emberi tanulásról és a modern gazdaság igényeiről, ebbe az irányba mutat. Azt is megkockáztatnám: azok az országok, amelyek nem lesznek képesek tömegesen alkalmazhatóvá és az iskolákban ténylegesen alkalmazottá tenni a kooperatív tanulást, reménytelen hátrányba kerülnek azokkal szemben, amelyek ezt meg tudják tenni.

Mit is jelent a kooperatív tanulás? Nem kísérletezem azzal, hogy kimerítő és szakszerű választ adjak erre a kérdésre – ezt a szerző nálam egészen biztos jobban meg tudja tenni –, csupán néhány, az értelmezést segítő megjegyzést szeretnék ezzel kapcsolatban tenni. Az első, amire a figyelmet felhívnám, az, mekkora érdeklődés övezi ma ezt a fogalmat. Angol nyelvű megfelelőjére, „cooperatíve learning” kifejezésre a Google csaknem két és fél millió említést jelez, ami mögött tudományos műhelyek és ezekkel kapcsolatban álló gyakorlat-közösségek százai, és világszerte ezek honlapjai, szakmai és tudományos közleményei találhatóak. A kooperatív tanulásról ma létező legtekintélyesebb oktatási enciklopédia, az International Encyclopaedia of Education hosszú szócikket közöl erről, utalva azokra a szociálpszichológia és tanuláselméleti megközelítésre, amelyek hangsúlyozzák az emberi tanulás társas jellegét vagy csoportokban lezajló interakcióknak a tanulásra gyakorolt meghatározó hatását. A kooperatív tanulás iránt Magyarországon is komoly érdeklődés van: a Google magyar nyelven csaknem tízezer említést jelez.

Ezt az érdeklődést nemcsak, sőt elsősorban nem az magyarázza, hogy a modern kognitív pszichológia és tanuláselmélet számára a csoportban zajló interakciók meghatározó elemét jelentik az emberi tanulásnak. Ennél is fontosabbak azok a változások, amelyek az elmúlt időszakban elsősorban iskolákon kívüli világban értékelték fel az együttműködés jelentőségét. Ezek közül talán kettőt érdemes itt kiemelni.

Az egyik a modern társadalom működőképességéhez köthető. Abban a társadalmi környezetben, amelyben a mindennapi élet folyamatai, a technológia és az intézmények működtetése nemcsak az emberek folyamatos és intenzív együttműködését igénylik, hanem azt is, hogy ezt az együttműködést napról napra megújítsák és gazdagítsák, szinte semmi nem életképes akkor, ha az emberek nem tudnak egymással hatékonyan együttműködni. Ennek a hiánya technológiai katasztrófákhoz, intézmények összeomlásához, sőt az emberi élet elemi formáinak a szétzilálódásához is vezethet. A társadalmi viszonyok komplexitása az elmúlt évtizedekben radikálisan átalakította a demokratikus problémamegoldás világát: ahhoz, hogy a társadalmi problémákra sikeres megoldásokat találhassunk, olyan módon kell működtetni az intézményeinket, hogy azok képesek az ilyen megoldások kidolgozására. Hadd említsek egyetlen példát, éppen az oktatás világából. Számos kutatás jelzi, hogy a legsikeresebb oktatási rendszerek egyik titka az, hogy az intézményeknek jelentős önállóságot adnak, ugyanakkor olyan visszajelzésekkel látják el őket, amelyek alapján azok meg tudják ítélni, vajon jó irányba haladnak-e, vagy éppen korrekciót kell végrehajtaniuk. Ezt csak akkor tudják megtenni, ha képesek a visszajelzések intelligens feldolgozására és ennek alapján a saját működésük módosítására. Más szóval, intelligens tanuló rendszerként kell működniük, ami csak úgy valósítható meg, ha a kooperativitás magas szintje jellemzi őket.

A másik változás, amit itt említenék, a gazdaság világából való. Az elmúlt évtizedekben drámai átalakulás zajlott le a gazdaság és a munkaszervezetek világában. Azt a fajta tömegtermelést, amit a legjobban talán a futószalag képe szimbolizált, és amelyre a nagy vállalatméretek voltak jellemzőek, felváltotta a termelés megszervezésének egy új formája. Erre az egyéni igényekhez alkalmazkodó technológiák alkalmazása és autonóm egységek együttműködése jellemező. Annak az óriásvállalkozásnak a helyébe, amely a termelési folyamat minden elemét megpróbálta sajkát szervezetén belül működtetni, a nyitott vállalkozások léptek, amelyek bedolgozók és partnerek sokaságával tartanak kapcsolatot. Az önellátást kölcsönös függőség világa váltotta fel. Ez hallatlan módon felértékelte a kooperációs képesség gazdasági jelentőségét, és a gazdaság világában is kulcsfogalommá vált az alkalmazkodásra képes tanulószervezet.

Ennek a változásnak egyik nagyhatású kifejeződését találhatjuk abban a dokumentumban, amelyet néhány évvel ezelőtt tett közösen jelentetett meg több európai nemzeti munkáltatói szervezet „A tanári szakma helyzetbe hozása és az iskolavezetés modernizálása” címmel.[1] E dokumentumban a munkaadók vezető képviselői világos és egyértelmű üzenetet fogalmaznak meg az iskolák felé: tekintettel arra, hogy a modern gazdasági szervezetek tanuló szervezetekké alakulnak, olyan munkaerőre van szükségük, amely képes arra a fajta kooperativitásra, amit a tanulószervezetek igényelnek. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az iskolák maguk kifejlesztik a gyermekekben együttműködésre való képességet. Ez utóbbinak persze feltétele az is, hogy a pedagógusok is magas szintű együttműködési képességet és hajlandóságot mutassanak a tanulási folyamat megszervezése során.

Hosszan lehetne folytatni azoknak a példáknak a sorát, amelyek azt mutatják, hogyan növekszik az együttműködési képesség iránti igény a gazdaság és a társadalom világában. E képesség megléte nyilvánvaló módon meghatározó szerepet játszik a társadalmi konfliktusok megelőzésében, a demokratikus intézmények vagy a piacgazdaság hatékony működtetésében. Nem véletlen az, hogy a közismert PISA vizsgálat hosszú távú stratégiája olyan tesztfeladatok kifejlesztését is célozza, amelyeket nem egyének, hanem csoportok oldanak meg, és amelyek sikeres megoldása feltételezi a csoport tagjainak együttműködési képességét. Elképzelhető lesz az, hogy egy-egy iskola vagy egy-egy ország gyengének bizonyul e feladatok megoldásában még akkor is, ha az egyének külön-külön magas teljesítményre képesek. Mindezzel kapcsolatban főleg azt kell hangsúlyoznunk: a kooperációs képessége csak a kooperáció által fejleszthető. Kooperatív problémamegoldásra azok lesznek képesek, akik kooperatív módon tanulták a problémamegoldást.

A tanulás hatékony megszervezése számára a kooperációban óriási tartalékok rejlenek. Ezeket akkor is ki kellene használni, ha ez iránt egyébkén nem lenne növekvő igény a környező társadalomban. A kooperatív tanulás elméletét alátámasztó kutatások konkrét kutatási eredmények sokaságával tudják alátámasztani azt, milyen módon növelheti a tanulási teljesítményt az, ha a tanulás csoporthelyzetben, együttműködést igénylő formákban valósul meg. Mint mindennek, természetesen ennek is vannak kockázatai, és mint mindent, ezt is lehet rosszul alakítani. Ezért különösen fontos az, hogy kialakuljanak, ismertté váljanak és elterjedjenek a kooperatív tanulás megbízható technológiái.

E technológiák magyarországi meghonosításában Benda Józsefnek és munkatársainak meghatározó szerepe volt. Az a részletesen kidolgozott, a gyakorlatban kipróbált, sok iskola és pedagógus közösség által követett program, amelyet megalkotója „humanisztikus kooperatív tanulásnak” (HKT) nevez, a nyolcvanas évek végén első alkalommal próbálta meg a kooperatív tanulás gondolatát olyan standard pedagógiai technológiává formálni, amely bevezethető az iskolai gyakorlatba. Ez a program jóval kevesebb figyelmet kapott, mint amit a jelentőségéhez képest megérdemelne. „A harmadik évezred pedagógiája” c. könyv olvasását ezért mindenkinek ajánlom, akit foglalkoztat az a kérdés, milyen módon közelíthetjük iskoláinkat és oktatási rendszerünket a modern társadalom és gazdaság XXI. századi igényei felé, legyen szó akár az oktatás irányítóiról, akár pedagógusokról, akár olyan szülőkről, akik azt várják az iskoláktól, hogy valóban a jövőre készítsék fel gyermekeiket. Különösen ajánlom azonban azoknak a tanítóknak és tanároknak, akik nemcsak általános szakmai érdeklődésből kívánnak megismerkedni a kooperatív tanulásra épülő pedagógiával, hanem arra is készen állnak, hogy saját gyakorlatukban ezt alkalmazni kezdjék.

 

 

 

Halász Gábor

főigazgató

Országos Közoktatási Intézet



[1] Új Pedagógiai Szemle, 2003/12. sz. 62-78. o (http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2003-12-vt-Nyiro-Tanari)